Ahogy álltunk a Mininővel a villamoson, ő fáradtan nézte a jövő-menő embereket, és akkor ott megpillantottam egy jellegzetes pillantásomat az Ő szemében.
Megdöbbetnem, most tudatosult bennem, hogy mennyire hasonlítunk is egymásra, hogy mennyire felnőtt, hogy vége a babaillatú szépséges időszaknak, és tulajdonképpen oda lett a Kicsi Tündérem egy része. Szerencsére csak egy része, mert a lelke mélyén nagyon-nagyon ott van az a Tündér! Belesajdult abba az arckifejezésébe, pillantásába mindenem. Mert már nagy, és bizony a dolog nagyszerű szépségei ellenére, valami elmúlt.
Persze, nem ilyen egyértelmű ez sem, mert ugyanakkor rájöttem, az Ő életében most jön csak el igazán az én időm. Furcsa, de annak ellenére, hogy imádom, bizony az ovi vége, nem az én "korszakom" volt. Most, közeledvén a nyolchoz már érzem, hogy most fogunk igazán összekovácsolódni.
Dolgok jönnek, és múlnak. Elmúlt egy fontos korszak, és még aznap este kezdődött egy úgy, amibe minden porcikám beleremegett.
Úgy imádom az ilyen bejegyzéseidet! Mindig facsarják egy kicsit a szívem, mert olyan gyorsan nőnek. Nekem azt mondta múltkor Eszti: Anya, gyere csak ide, megbeszélnivalónk van. És a hangsúly ugyanaz volt, mint ahogy én szoktam mondani.
VálaszTörlésMennyire szépen leírtad!
VálaszTörlésJaj, ezek a hangsúlyok! Imádni való ;)
VálaszTörlésPont amit Barbi írt. Nagyszerűen szavakba foglalt érzések.
VálaszTörlésAz enyém kicsit nagyobb, pont 10, s imádom a vele töltött bensőséges perceket, a sutyorgásokat.
Szépséges kis tündéred van, s tündér marad még nagyon sokáig.