2011. szeptember 8., csütörtök

Sehol se talállak

Nem voltam Keleten, nem jártam Nyugaton, déli legelőn, északi ugaron. Ám sorstalan utakon annál többször megfordulok, fejvesztve kutatom őt és nem tudom hol lakom....

nagyjából így érzem magam egy ideje. Keringek körbe körbe, nem mint a dervis, hanem olykor céltalanul, fáradhatatlannak tűnően, de rettentően túlfeszítve, keresvén azt a pontot, ahol megnyugodhatok, ahol végre elengedhetem magam. Nemigen találom. Semmiben. Sorolhatnám hosszan az okokat, fölösleges. Magam rágom magamat és nem jutok dűlőre. Egyre inkább annak a feszítését érzem, hogy mennem, lépnem, döntenem kell, de most is az a helyzet, mint más sokszor - csak bízni tudok - minden hitemmel - abban, hogy ha eldöntöm és ugrok, lesz alattam háló, mert lennie kell.... 

Az iskolakezdés csak rátett erre egy lapáttal. Sokkolt mindaz, amivel szembesültem. Olyan volt minden pillanata, mintha velem történne, a saját bőrömön, lelkemben éreztem azt, amit a Mininő megtapasztalt. Ilyenkor nem tudom eldönteni, hogy én vagyok ennyire fura, hogy magamra veszem az ő kudarcait, vagy ez nem is kudarc, csak én élem meg annak. Esetleg az osztálytársai ilyen furák, - szokásosan - kegyetlenek. Voltak pillanatok, amikor bizony előjött volna belőlem az anyatigris, de az utolsó pillanatban megálltam, mert hiszen nem nekem kell a napom nagyobbik részét velük töltenem. Fogalmam sincs, hol húzódik az a határ, amit nem kéne átlépnem...

szóval menni kell, aztán valahol leülni és elfelejteni mindent...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

LinkWithin

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...