nagyjából így érzem magam egy ideje. Keringek körbe körbe, nem mint a dervis, hanem olykor céltalanul, fáradhatatlannak tűnően, de rettentően túlfeszítve, keresvén azt a pontot, ahol megnyugodhatok, ahol végre elengedhetem magam. Nemigen találom. Semmiben. Sorolhatnám hosszan az okokat, fölösleges. Magam rágom magamat és nem jutok dűlőre. Egyre inkább annak a feszítését érzem, hogy mennem, lépnem, döntenem kell, de most is az a helyzet, mint más sokszor - csak bízni tudok - minden hitemmel - abban, hogy ha eldöntöm és ugrok, lesz alattam háló, mert lennie kell....
Az iskolakezdés csak rátett erre egy lapáttal. Sokkolt mindaz, amivel szembesültem. Olyan volt minden pillanata, mintha velem történne, a saját bőrömön, lelkemben éreztem azt, amit a Mininő megtapasztalt. Ilyenkor nem tudom eldönteni, hogy én vagyok ennyire fura, hogy magamra veszem az ő kudarcait, vagy ez nem is kudarc, csak én élem meg annak. Esetleg az osztálytársai ilyen furák, - szokásosan - kegyetlenek. Voltak pillanatok, amikor bizony előjött volna belőlem az anyatigris, de az utolsó pillanatban megálltam, mert hiszen nem nekem kell a napom nagyobbik részét velük töltenem. Fogalmam sincs, hol húzódik az a határ, amit nem kéne átlépnem...
szóval menni kell, aztán valahol leülni és elfelejteni mindent...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése