Most próbálom felidézni mindazt, amit akkor láttam, ha már belecsöppentem egy kertbe. (Ami a vidéki, koncepcionálisan jól átgondolt kerthez képest tartalmaz mókás elemeket, de eszemben sincs szidni azokat, akik eddig foglalkoztak vele! Igyekszem jól kihasználni azt, ami megterem, és a nyári vetéseken gondolkozom.
Volt ám gyerekkoromban ribizlisünk is. Igen, jól hallottátok, ribizlis, rengeteg bokorral.... Ilyenkor nyár elején kalákában szedtük le, azaz legalább hat-nyolc asszony összegyűlt, hónuk alá kaptak egy-egy kis széket, és letelepedtek egy-egy bokor tövébe. Egy-két nap alatt mindannyiuk ribizlijét leszedték.
Tegnap délután vettem szépen egy széket, betelepedtem a bokor alá és leszedtem a már lassan vöröses feketébe hajló bogyókat az egyik bokorról. Egyrészt nem volt több időm, és bevallom, most türelmem sem, hogy a többit is leszedjem. (Pici adalék a piacon ribizlit vásárlóknak: kb. 1,5 óra alatt végeztem a bokorral, és 1,7 kg ribizlit szedtem le róla.)
Ez, no meg az befőttes üvegek elmosása volt a legmacerásabb. Bőven éjjel volt, mire megfőtt, de megérte. Kicsit úgy éreztem magam közben, mint egy boszorkány: főz, kavargat, szagolgat, és ízesít. Hol egy kis ez, hol egy kis az szaladt bele a fazékba a gyümölcs mellé. A végeredmény pedig? Bevallom, még nem ettem ennyire finom lekvárt.... Ő sem. Erős kóstolgatási késztetés vett rajtunk erőt, szerencsére maradt egy fél üveg, amit így hirtelen elnyalogathatunk.
Alig kilenc üveg lekvár lett a végeredmény. Most nem merek többet főzni, mert a barack a nagy kedvenc, és ki kell tapasztalnom, hogy mennyi a lekvárfogyasztási képességünk, így az új családban.
