Milyen az élet...

 közhely, ordas közhely tudom. De akkora felkiáltójelek sorakoztak előttem a hét végén, hogy nem tudok ennél frappánsabb jelzőt rá.

Miközben ott álltam nagybátyám sírja mellett, szembesültem vele, miért is aggódott olykor annyira értem, hogy mennyire máshogy élték az életüket nagynénémmel. Miért nem értette a kapcsolati vergődéseimet, hiszen nem is érthette. Nem, nem azért, mert ötven évvel idősebb volt nálam, hanem azért, mert ő hihetetlenül jó kézzel választott párt magának, és kitartott mellette minden viharon keresztül hatvan éven át. Igen, hatvan évig, nem írtam el!

Ott álltam és azzal kellett szembesülnöm annyira önző módon gondolkodom, élem az életemet, hogy nem engedtem neki, hogy megnyugodhasson, már az én dolgom is el van rendezve - ahogy ő mondaná. Annyira önző módon élem az életem, hogy nem tudok sokszor még a saját gyerekemre sem olyan felhőtlen odaadással figyelni, ahogy ő figyelt rám mindig.

Az már sokadlagos kérdés, hogy tőlem majd hány ember akar elbúcsúzni - annyi, mint tőle biztosan nem. Nem vagyok sok-sok közösség, egy hatalmas család motorja - pedig olykor érzem, hogy kéne.

Fel kellett kötni kicsit a gatyámat, részint az ezekkel a dolgokkal szembesülve, részint mert igen, újabb - fájdalmas - lépéseket kell tennem, és valódi felnőtt életet élvén, felelősséget kell vállalnom a családtagjaimért, akikért eddig nem kellett.

Milyen az élet, a Gondviselés... egyik kezével elvesz, és ott hagy nyomban egy másik, több, nagyobb ajándékot. Igen, a jó választás biztos tudatát, azt, hogy mindketten megkaptuk nagybátyám legfontosabb és legnagyobb üzenetét. Hogy szinte megriadtunk, ha nem így csináljuk, nem ezekkel a szándékokkal éljük az életünket, nem érdemes belevágni. Aztán a riadalom elmúlt varázsütésre, csak a bizonyosság maradt.