Kicsit szégyenlem magam a hallgatásért.... de meglehetősen kaotikusak egyelőre a napjaink. Ha eldöntöm, hogy másnap mit szertenék megcsinálni, egészen biztosan nyűgös napja lesz a fiatalembernek, és esélyem sem lesz hozzájutni semmihez. Akikkel beszéltem telefonon az elmúlt napokban tanúsíthatják, nem sok idő kellett ahhoz, hogy meghallják a mellettem keservesen óbégató ded hangját. :)) De ilyen ez a popszakma... lassan bízom benne javul a helyzet és lesz időm szegény elárvult bloggal is foglalkozni kicsit.
Mert - persze mostanra már -visszatért rendesen az alkotókedvem. De az időm egyelőre szűkös.

Azért mutatok egy pillanatképet, hogy bizonyítsam élünk, a kisember rendesen fejlődik. Mit rendesen??? Roham tempóban... lassan eléri az 5,5 kilót, és nőtt 4 centit az elmúlt hat hétben.
 

Emléeztetőül legfőképpen magamnak: ezek a hetek nem az ugribugriról szólnak!
Persze, persze remélem, hogy az "a hat hét" nem lesz annyi, hogy jobban bírom a strapát, gyorsabban regenerálódik a szervezetem, mint a Mininő után, de pihennem kell.

A védőnő pedig egy tünemény.

Ja, aki esetleg nincs képben: június 12-én hajnalban megszületett Levente Csaba. Aki az eddig tapasztalataink szerint imád a teraszon aludni.

 

Lassan

 mindennel elkészülünk, már csak apróságokat kell elrendezni. Közben olvasgatom a születéstörténeteket és egyre jobban látom, mik voltak a hibák a Mininőnél. Nagyon remélem, most nem ilyen lesz.... Persze, ezek óriási bőgésekkel járnak. Jönnek bizonytalanságok, félelmek. A türelmem, fizikai állóképességem nagyon fogytán. Bár, annak kifejezetten örültem, hogy újra a saját ágyamban alhatok. Az pedig külön jól esett, hogy kiderült, nem tudunk jól aludni egymás nélkül. Arról meg már nem is beszélek, milyen volt látni Az Ember szemében a könnyeket, amikor elindult...
Hát így. Ja, a legutóbbi sokk az volt, amikor kiderült 3600 gr ez a "kis" Puhatalpú. És még van két hét. Nem, nem akarok számolni, nem akarom tudni, mennyi lesz a vége.

 

Be kell

látnom, nem vagyok egy nagy jellem. Nem tudom elfogadni, ha olyan emberek, akikkel barátnak tartottuk egymást szó nélkül kivonulnak az életemből.
 És milyen érdekes, mindkettő akkor, amikor megtalálta a férfit, akire várt....
Tudom, hogy a vállam alkalmas a sírdogálásra, de szerintem ara is, hogy az örömöket megosszuk egymással. Furcsa, hogy időről-időre azt veszem észre, elkopnak a fontos emberek mellőlem. Persze, bennem is van hiba bőven....
Utálom, hogy magamra hagytak.
 

Csokornyi

cseresznyével leptem meg ma magam, mert egyszerűen nem lehet nézni, hogy napról napra sötétebb piros színt öltenek a bogyók én meg nem mászhatok fel a fára. Hálás vagyok az égnek, mert az előző két évben nem volt termés a fákon. Vagy a fagy vagy a jég vitt mindent. Ha volt öt kiló termés tavagy összesen a fákon, sokat mondok...

Idén ez nem így van. A korai cseresznyefát kicsit megtépázta a vihar, de szerencsére rengeteg maradt a fán. Közben - én állhatatlan - azt lesem fél szemmel, hogy a normál időben és a későn érőből mennyi lesz.

 Már annyira nem bírok magammal, hogy még sétálni is elmentem, pedig általában nagyon kevés mászkálástól azonnal megfájdul a hasam. Ma pont nézegettem a neten keringő kalkulátorokat, szinte mindegyik szerint egy héttel előrébb járok, mint az orvosom szerint. Azt már nem is vettem számításba, hogy a biometriai adatok szerint egy héttel legalább mindig nagyobb volt a koránál a Pocok. Hát hiába, nehezen szokom, hogy nem vagyok alkalmas most semmire, hogy folyton nyafogok, de akárhonnan is nézem, tíz év telt el az előző várandósságom óta, azért az nem kevés, és be kell látnom, máshogy működik a szervezetem. Abban bízom már csak, hogy nemsokára már itt lesz, és végre magamra találhatok kicsit. Tuuuudooom, jönnek az álmatlan éjszakák, és társai, de hátha....

Tudom, tudom ezen nem látszik mekkora a babalakás, de nekem tetszik ez a kép. :)

Azt már nem is mondom, hogy mióta nem tettem rá a kezem semmire, hogy képtelen vagyok még a babának szánt holmikat is elkészíteni. :O Gáááááz, nem kicsi....

Finom

nosztalgikus ebédre vágytam ma, ezért derelyét készítettem. Próbáltam megúszni a tésztagyúrás, nyújtás fáradalmait, ezért a robotgépre bíztam a liszt és a tojás összedolgozását. Néhány perc múlva hihetetlenül szép tojásos liszt lett a végeredmény. Kénytelen voltam belátni, hogy elő kell vennem a nyújtódeszkát.

 Nem is ezzel volt baj, hanem amikor a agymamámtól látott mozdulatokkal próbáltam papírvékonyra nyújtani a tésztát, hát az kifogott rajtam. Mindig csodáltam milyen gördülékeny, erős mozdulatokkal nyújtotta - asztallap méretűre - a tésztát. Az enyém nem lett olyan egyenletes, nem lett olyan nagy, nem lett olyan szabályos a széle, de legalább ízre sikerült a kívánt eredményt hoznom. Hiába, az ő háziasszonyi tudása, tapasztalata, szívóssága és egyáltalán.... van még hova fejlődnöm.
Hiányzik, az a helyzet. 

 

Nem

szeretem a szülésről szóló rémtörténeteket, ez tény. Önző vagyok, meg akarom tartani magamnak ezeket a hónapokat, heteket, nem vagyok kíváncsi a benézett betegségek, problémák okozta gondokra. Talán ezért is volt, hogy már a Mininő esetében sem vettem elő a szülészet tankönyvet, mert pontosan tudtam, ott vannak a patológiás esetek.

Rábíztam magam az orvosomra, szülésznőmre és a testem bölcsességére. Ez nagyképűség lenne? Lehet,  de egy biztos, már ezer éve eldöntöttem, nem vagyok hajlandó félve élni az életemet.