Felhők fölött

járónak érzem magam! Ezer oka van, hogy miért is. Van, amiről már beszéltem korábban és van, ami egyszer csak megtalált, elborított, megijesztett, felemelt, kétségbe ejtett, feldühített, megnyugtatott, és a végén mégis azt érzem, hogy elkaptam - és velem együtt sokan mások is - Isten bokáját. 

Most függünk, mint mindig, és nagyon jó tudni, hogy ennyi csoda ember van körülöttem. 

Sokan tudtok arról a felhívásról, mely a SOTE koraszülött osztályáról indult a nethódító körútjára. Én is olvastam, mi több egyszer csak szervezői szerepben találtam magam. És ezekben hetekben, hónapokban, amikor mindenki fél, bizonytalan, morog, bizalmatlan, két perc alatt jelentkeztek rengetegen, hogy segíteni akarnak. Szeretnék, ha az ő kezük munkája, a formába öntött szeretetük megjelenhetne a korababák körül. Nem is tudom összeszámolni, hogy hány sapka, takaró, kisruha gyűlt össze. Talán nem is a számok a lényegesek, sokkal inkább az, hogy mindenki segíteni szeretne. 

Egészen elképesztő volt, hogy teljesen idegen emberek találtak meg, olyanok, akikkel még a virtuális térben sem találkoztam. Kórházak jelzései  érkeztek meg hozzám, újabb és újabb felajánlások, még a Cser Kiadó egyik munkatársai is, hogy megtudják, hová, kinek lehet még küldeni a lelkes segítők felajánlásaiból. 

Kaptam nagyszerű ötleteket is, hogy hogyan lehetne továbbfejleszteni a terveket. És ebben ez a hatalmas! Mindenki hozzátett egy kicsit és ebből valami egészen elképesztő méretű megmozdulás jött össze. Olyan, mintha azt a levegőbe harsogott segélykiáltást közzétevő embert koncentrikus körökben vennék körbe a segíteni akaró, szeretetteljes emberek.

Hiszek ebben, hiszek azokban, akik segítenek, hiszek az önzetlenségben, a szeretetben, abban, hogy ez így normális, hogy ezekből a zavaros időkből ezek a fénysugarak kiváltotta összefogások fognak kivezetni minket!